Valamelyik este véletlenül a közszolgálati tévé műsorára kapcsoltam, ahol éppen a Csináljuk a Fesztivált című műsor ment, illetve a végét láttuk Patrikkal. Filmzenék voltak benne, különböző stílusú zenék... A győztes a Feke Pál által énekelt Kell egy szó című dal lett (Honfoglalás). Szóval néztük a műsort és ahogy kihirdették az eredményt, a kisfiam (aki előtte némán nézte percekig a műsort) egyszer csak megszólalt: "Anya, ez a zene volt a papa temetésén is." Majd hallgatta közben tovább... Én mélyen magamba szálltam, és valahol agyam legmélyéről valóban bevillant egy emlék, hogy mintha tényleg lett volna ez is... Figyeltem a szöveget és a szememből akaratlanul is törtek elő a könnyek, ahogy a szöveget hallgattam... Furcsa dolog ez, hogy egyes élethelyzetekben milyen más értelmet nyer akár egy dalszöveg is... meghatódva hallgattam, miközben a könnycseppeket nem győztem morzsolgatni a szememből... és miután lefeküdtem, azon törtem a fejem, hogy valóban mennyire csodálatosak a gyerekek... Meglepődtem, ahogy Patrik beszúrta ezt a mondatot, sosem gondoltam volna, hogy ilyen pici, apró részlet megmarad a fejecskéjében... Patrik nagyon mélyérzésű, empatikus kisfiú, ezt már többször bizonyította... (megjegyzem ebben rám hasonlít).
Arra gondoltam, hogy érdekes módon mikor a nagypapám meghalt, akit imádtam (édesapám apukája) bennem is ilyen apró dolgok ragadtak meg. Ez már közel 20 éve volt. Igaz én kb. 16 éves lehettem... emlékszem, hogy bementem a ravatalozóba (bár ne tettem volna) és ahogy nagypapám feküdt a koporsóban, szemem a kezén és az arcán időzött hosszú percekig. De a szája már nem húzódott mosolyra, a keze már nem simogatott soha többé, és maga ez a dolog, hogy SOHA a szívemig hatolt.... jobban fájt bárminél. Akkor bányászzenekar játszott a temetésen (papám bányász volt), nagyon szép fúvós műveket adtak elő. Bennem is megmaradt egy zene, a Takarodó (nem tudom, vajon tényleg ez a címe?), amit régebben táborokban is sokat játszottak trombitán... Erről a zenéről, bárhol hallom, rögtön az ugrik be, hogy erre a zenére kísértük a nagypapámat végső nyughelyére...
Így visszatekintve, szerintem Patriknak is valami efféle emlékei lehetnek, s valószínű, hogy ezt a számot, míg él, a papa (apukám) temetéséhez köti.
A történethez még az is hozzátartozik, hogy Patrik észrevette, hogy törölgetem a könnyeimet, s kérdezte, hogy anya, miért sírsz? Én meg mondtam neki, hogy nem sírok, csak valami csípi a szemem. Erre az én tündéri kisfiam megsimogatta a karomat, és adott egy puszit. Tudta, érezte, hogy fájdalmamban sírok, mégsem szólt... Nekem ez többet ért bárminél. Ez az eset is azt igazolja, amit már olyan sokszor éreztem és tapasztaltam, hogy gyermekeink valóban az ÉLET CSODÁI.

Közben véget ért a szám, és meglepő volt számomra, hogy mennyire más értelmet adott a szövegnek ez a pár szó, amit Patrik megjegyzett... eddig is tetszett, szép zene, szép szöveggel, olyan "magyaros". Szomorkás, de mégis felemelő, tele tartalommal... jellegzetesen magyar. Amióta ez történt, minden egyes nap a fejemben cseng a zene dallama és a szövegfoszlányok... s úgy gondolom, hogy ezentúl ha meghallom ezt a zenét, vagy Feke Pál nevét, mindig az édesapám temetése fog eszembe jutni... (ami bennem megmaradt még emellett, Máté Péter: Elmegyek, és az Edda: Lelkünkből című száma).
Még valami felrémlett bennem, ahogy hallgattam a számot... édesapámat halála előtt tavaly októberben láttam utoljára. Akkor öleltem magamhoz utoljára, és most visszagondolva, az akkor elmondott szavak, a hosszú másodpercekig tartó ölelés.... búcsúzásnak tűnt. De akkor nem akartam erre gondolni, bár mélyen, legbelül éreztem, hogy ez az utolsó alkalom... nem hangzott el az a mondat, ami előtte mindig, hogy majd megyünk, vagy majd találkozunk ekkor és akkor. Szimpla, egyszerű, búcsúzás volt, és a végén a "Vigyázz magadra!" mondat részemről, részéről ugyanez, és még hozzátette: "Meg a gyerekekre is! Szeretlek kislányom!" Lehet, hogy csak belemagyarázás... de ez a pár mondat, most így utólag nagyon végső búcsúzásnak tűnik...
A legfájóbb számomra azonban az, hogy húsvétkor akartunk ismét utazni, hogy meglátogassuk... de ő húsvét előtt egy héttel végleg elaludt... temetése húsvét után csütörtökön volt.

Kell még egy szó, mielőtt mennél,
Kell még egy ölelés, ami végig elkísér,
Az úton majd néha, gondolj rám,
Ez a föld a tiéd, ha elmész, visszavár.
Nézz rám, és lásd, csillagokra lépsz,
Nézz rám, tovatűnt a régi szenvedés.
Hol a fák az égig érnek, ott megérint a fény,
Tudod jól, hova mész, de végül hazatérsz.

Szállj, szállj, sólyom szárnyán,
Három hegyen túl!
Száll, szállj, én várok rád,
Ahol véget ér az út!

Úgy kell, hogy te is értsd, nem indultál hiába,
Az a hely, ahol élsz, világnak világa,
Az égigérő fának, ha nem nő újra ága,
Úgy élj, hogy te legyél virágnak virága.

Szállj, szállj, sólyom szárnyán,
Három hegyen túl!
Száll, szállj, ott várok rád,
Ahol véget ér az út!

Nézz rám, s ne ígérj,
Nézz rám, sose félj,
Ha nincs hely, ahol élj,
Indulj hazafelé!