Nos, ezt a bejegyzést azért, mert senkit nem akarok megbántani... inkább kiírom ide magamból, anélkül, hogy bárkit is megneveznék...

Konkrétan úgy helyes, hogy egy bizonyos embert nem értek. Anélkül, hogy személyeskednék és bárkit is nevén neveznék, leírok egy történetet... vegyük úgy, érdekesség képpen, vagy akár okulásként...

Véleményem szerint (és mások véleménye szerint is) mindig udvarias, tisztelettudó ember voltam, soha senkit sem szóval, sem tettel SZÁNDÉKOSAN meg nem bántottam. Ugyanez a leírás illik a férjemre is, tipikusan az az ember, aki a légynek sem tudna ártani. Az utóbbi időben azonban van egy, nem, helyesebben kettő ember, akiket nem értek... Jelzem, őket sem bántottam soha sem én, sem a családom... és itt elsősorban a férjemre gondolok.

Az eset a következő: van egy házaspár, nagyon jó barátaink, immár több, mint tíz éve - közel is laknak és nem mellesleg abból kiindulva, hogy értelmes, jószándékú emberek, akikkel soha összetűzésünk nem volt, a fiam keresztszüleiként is belopták magukat szívünkbe, és életünk részévé váltak.

Nos, ezt azért írtam le, hogy a szituáció világos és érthető legyen. Tehát ők (a barátaink) összetűzésbe keveredtek egy "hölggyel" (nevezzük így) és a férjével - de inkább a hölggyel.

A vita egy tárgyi dolgon alakult ki, melyet annak idején még nem tartottak terhesnek a barátaink, azonban a mai napra sajnos (a hölgy viselkedéséből fakadóan - elsősorban) inkább irritáló tényezőként szolgál, mintsem egyszerűen elkerülhető dologként. Nos, ebből kiindulva nekik(!) vitájuk volt, lassan talán (ha jól emlékszem) három-négy éve tart a huzavona.

Eddig ebből a dologból mi kimaradtunk, sőt, szándékosan nem is akartunk belefolyni, ezt a barátaink tiszteletben tartották, sőt, meg is értették. Mert mint írtam, értelmes emberek. :)

A múltkor a baráti házaspár megkérte a férjemet, hogy legyen segítségükre egy munkában, melyet a barátunk egyedül nem bírt volna (fizikailag) elvégezni egyedül. A segítségnyújtást a részükre mi természetesnek vettük, mert ők is rengeteget segítettek már nekünk. Férjem át is ballagott hozzájuk. A munka - legyen elég ennyi - kapcsolódott ahhoz a tárgyi dologhoz, amelyből barátaink és a hölgy között a nézeteltérés is keletkezett. Férjem segített, amit a hölgy nem vett jónéven, sőt, annyira nem, hogy személye elleni sértésnek vette a dolgot, s férjem köszönését a továbbiakban még csak hajlandó sem volt fogadni, figyelembe venni.

Természetes dolog (legalábbis számomra), hogy ha valaki szándékosan nem fogadja a köszönésemet (jó, ne egy eseten mérjük le, próbálkozzunk többször), annak egy idő után én sem köszönök, mert egyszerűen fölöslegesnek tartom. Nem erőszak a disznótor. :) Bár intelligensnek tartom férjemet, s magamat is - még egy idegennek is köszönök, ha többször látom - de mégsem alacsonyodok le arra a szintre, hogy valaki is azt hihesse, hogy ha nekem nem köszön vissza, akkor engem ezzel porig aláz. Nem, ez nem így van. Egyszerűen még csak illetlenségnek sem tartom, ha ezek után nem köszönök én sem a továbbiakban az illetőnek. Nem az én választásom volt, hogy ne köszönjek... Pontosítok az én választásom az volt, hogy ha köszönésem ellenére sem köszönnek vissza többször, akkor nem köszönök. Ennyi.

A legszomorúbb az egészben az, hogy sem a férjem (lévén ő is jószándékú ember), sem én soha rossz szót a hölgyre nem szóltunk, semmivel meg nem bántottuk. Vitába soha nem keveredtünk sem vele, sem bármelyik családtagjával. Nem értem a reakcióját... egyszerűen annak tudom be, hogy nem elég értelmes ahhoz, hogy felfogja: az, hogy én a barátaimnak (jó jelen esetben a férjem) segítek, az nem a személye elleni támadás.

Összegezve: sem a férjem, sem én nem vagyunk hajlandóak megtagadni a barátainkat azért, mert ez valakinek nem tetszik. A mi lelkiismeretünk tiszta, mi senkit meg nem bántottunk. Sőt, ha úgy vesszük - csak a barátainknak segítettünk. Segíteni pedig nem megvetendő, hanem elismerendő cselekedet.

Bízom benne, hogy ez tanulság lehet mások számára is.